És mikor újra megcsókoltalak
És mikor újra megcsókoltalak, szólni se bírtál.. Hangod szenvedő állat hangja volt: olvadni akarva símultak össze forró tagjaink s a szerelemtől szavunk elapadt. Elapadt, elakadt, - óh, szenvedő, szegény kis állatom, mily részegen néztél föl rám! Milyen édes beszéd volt néma mosolyod, s mily túlvilági ez az egész szótlan odaadás!... Most is így látlak, te szép, remegő angyal és gyermek, virág és arany, oly félénken s mégis úgy bizakodva bújtál hozzám, mikor égő kezem s ajkam simogató hulláma melled bimbóiban gyönyörré merevült.
|