Goethe

Bár volnék fürge hal,
mely táncol és nyilall.
Ülnél a horognál,
Engemet kifognál.
Bár volnék fürge hal,
Mely táncol és nyilall.

    Bár volnék drága ló,
Kisasszonynak való,
Vagy hintód, mely ölében
Útra vinne szépen.
Bár volnék drága ló,
Kisasszonynak való.

    Bár volnék én arany,
Szolgád untalan.
Kiadnál s mindig újra
Visszatérnék gurulva.
Bár volnék én arany,
Szolgád untalan.

    Volnék hű, szüntelen,
S újulna kedvesem.
Igéretem kötözne,
Otthon ülnék örökre.
Volnék hű, szüntelen,
S újulna kedvesem.

    Bár volnék öreg,
Ráncos és hideg;
Bármit megtagadnál,
Az se volna baj már.
Bár volnék öreg,
Ráncos és hideg.

    Bár volnék majom,
Mókás, víg nagyon;
Fájna valami néha;
Elűzné azt a tréfa.
Bár volnék majom,
Mókás, víg nagyon.

    Volnék bárányszelíd,
Oroszlán, büszke szív;
Hiúz-szemmel figyelnék,
Szereznék róka-elmét.
Volnék bárányszelíd,
Oroszlán, büszke szív.

    Volnék bármilyen,
Tiéd volnék, szivem,
Királyi adománnyal
Adnám magam által.
Volnék bármilyen,
Tiéd volnék, szivem.

    De én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
Fess magadnak te szebbet.
Mert én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok.

(Nemes Nagy Ágnes)

 

 

Májusi dal

A természet mint
fénylik feléd!
Villog a napfény!
Nevet a rét!

Már minden ágból
kitört a rügy,
minden bokorból
ezernyi fütty;

s árad a szívből
öröm, gyönyör.
Ó kedv, vidámság,
ó nap! Ó föld!

Ó szerelem! te
csupa arany
hajnali felhőm
ott magasan!

Fényed megáldja
a friss mezőt
s a földet elönti
szirom-ködöd.

Ó lány, leányka,
szeretlek én!
S te hogy szeretsz! Hogy
villansz felém!

Mint dalt pacsirta
s hajnalt szeret,
mint nyíló rózsa
üde szelet,

vérem tüzével
úgy vágylak én,
ki ifjuságot
öntesz belém,

s új dalra, táncra
kedvet adsz.
Szeress örökre
s boldog maradsz.

(Hajnal Gábor)

 

 

A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
    a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
    a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
    az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
    lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
    és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
    téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
    összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
    Ó, jössz-e már!

(Szabó Lőrinc)

 

 

Ezer alakba rejtőzhetsz

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.

A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.

Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.

Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;
a tiszta ég szent legét belehellve,
Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.

Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,
Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;
és mikor Allah száz nevét idézem,
minden nevének visszhangja te vagy.

(Szabó Lőrinc)