Ovidius
Beszélgetés a cirkuszban
Nem vagyok én ma, dehogy vagyok én a lovakra kiváncsi, bár, ha a tipped győz, tapsol az én kezem is. Melléd ülni, füledbe susogni csak az csalogat, hogy megmondjam: gyönyörű szép szemedért vagyok itt. Néked a lóverseny, de nekem te vagy, édes, a fontos, nézze ki mit szeret, és megvan a dupla öröm. Ó, de hiszen téged nem a ló, hanem a kocsibajnok érdekel! érte dobog kis szived oly hevesen! Énértem ha dobogna, a starthelyről vad iramban szállnának velem is a robogó paripák, gyeplőm csüggne lazán, majd fölcsattogna az ostor, mint a vihar venném hétszer a büszke kanyart, ám ha a nézők közt a szemem rád esne, - csak állnék, s gyeplőt tartani nem bírna tovább a kezem. Mért húzódsz tova? Nézd, a hely itt maga összeparancsol: szűk az ülés, ez a jó! cirkusz előnye, szabály! S mondd, szivem, egy picikét ne legyezzelek? Itt a belépő kártya s a hűs levegőt boldogan önti feléd! Vagy nincs is meleg és engem csak a vágy tüze éget? s tégedet is bentről perzsel az asszonyi vágy? Ejnye, amíg csevegünk, beporozza a szél a ruhádat; hó ruha, hőszinü test: tűnj csak el, így ni, te por! Ah, jön a körmenet! Itt van már. Csönd, néma imádság! Zendül a taps. Igazán nagyszerü! mennyi arany! A szárnyas Diadalt legelől viszik. Ó, Diadal, légy énvelem is, diadalt adj, ragyogó Szerelem! Jönnek az Istenek; - én Vénuszhoz küldöm imámat! Rám villant mosolya, mennyei üdvöt igér! Kedvesem, ígérd meg te is azt, amit ő megigért már, s istennőm te leszel, nála különb, gyönyörűbb! Istenek a tanuim s az egész menet itt: soha más lány, ó, sose lesz más lány asszonyom és szeretőm! Rossz, hogy a lábad csüng? Nos, dugd be, ha tetszik a rács két léce közé a hegyét, megpihen ott, belefér. Már kiürűlt a porond, és int a mezőny kapitánya, indul a, vágtat a sok négyfogatú sebesen. Látom már, akinek drukkolsz. Bár győzne a kedvenc! Úgy látszik, lova is tudja az óhajodat. Úristen! Mily kört vesz amott a bolond a kanyarban! Üldöz a másik! elér! bent szalad és megelőz! Jaj, te tökéletlen! Így megy hát füstbe reményünk! Húzd meg a bal gyeplőt! Rajta! talán sikerűl! Eh, koca-versenyző. .. Bizonyára leinti a zsűri, tógáját a tribün lengeti már dühösen. Visszaparancsolják... Drágám, hogy szép frizurádat össze ne rombolják, hajtsd az ölembe fejed. Újra felállanak, új start lesz, megnyílt a sorompó, s tarka seregben száll máris a sok paripa. Most szágúldj legalább, villámként, az egyenesben: ó, sikerűljön, amit én meg a lány akarunk! Úrnőm vágya beteljesedett. Az enyém ezután jön. Pálmát nyert a kocsis; azt nyerek én is, ugye? Rámnevetett a leány, súgott valamit, szeme lángolt. Itt ez elég; s másutt váltsd be igéretedet.
(Szabó Lőrinc)
Nyári dél
Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen, lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem. Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny. Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény, vagy mikor eltünt a nap, s halk árnyakkal jön az alkony, vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba. Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz: a remegő lánykát merni tanítja az árny. Íme Corinna bejő, öltözve rövid tunikába; kettős hajfonata rejti nyakának ivét: így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis, így a hires Láis dús szeretői elé. Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az: mégis tépte kezem, s védekezett a leány, védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt, s végre mohón önkényt adta föl a diadalt. S ó mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát. Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam! mily dagadón idomult emleje ujjam után! S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyult! Mily buja, dús csípők! Mily fiatal deli comb! Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne, s minden szépségét meztelenűl ölelém. Gondolhatni a többit... Lankadtan pihenünk már... Ó csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!
(Babits Mihály)
|